Tórai törvény a gyakorlatban. A Mecad Hasavjahu-i panaszlevél

Kevésszámú Biblián kívüli, de a bibliai korra keltezhető hébernyelvű (a szó tágabb értelmében vett) irodalmi forrásról van tudomásunk, hát még olyanról, amely szoros viszonyban is áll a Szentírás valamely szakaszával. Ezen források közül kiemelendő a Mésa- vagy a Siloah-felirat, valamint az alábbiakban bemutatandó Mecad Hasavjahu-i panaszlevél, amelynek megfogalmazója a bibliai jogi szövegekben (a törvénykönyvekben) is megfogalmazott egyik „törvénycikkelyt”, egész pontosan az Exodus 22:25–26-ot (valamint a Deut 24:12–13-at) idézi meg.

A tengerparti Mecad Hasavjahu i.e. VII. századi júdeai erődítmény, a filiszteus Asdod városával szemben, az ókori Javne Jam kikötővárostól nagyjából 7 km-re délre. Az 1960-ban itt – több másik töredékkel együtt – előkerült híres osztrakon, azaz feliratos cserépdarab sok szempontból is fontos és izgalmas vaskori lelet. Az épületkomplexum egyik, kapuhoz közeli helyiségében talált, nagyjából 20 × 6,5 cm-es osztrakon felirata 14 paleohéber, azaz a ma is ismert (arámi eredetű) ún. kvadrátírást megelőző betűvel írott sorból áll. A felirat egy vélhetőleg tanulatlan, egyszerű munkás által diktált, ám tanult írnok által lejegyzett panaszlevelet fogalmaz meg, amely már önmagában kiemelkedő jelentőségű, hiszen meglehetősen kevés Biblián kívüli ókori héber nyelvű, mi több, paleohéber ábécével írott epigrafikus (azaz feliratos) forrásról van ismeretünk.

Ám amiért valóban nagy a forrásértéke, az két fő komponensnek tudható be: egyrészt az osztrakon szövege a korabeli klasszikus héber nyelvállapotba enged betekintést; másrészt pedig egy, a Tórában is megjelenő törvénykezés gyakorlati alkalmazásának lenyomataként is jeleskedik a Mecad Hasavjahu-i panaszlevél. Természetesen az nem jelenthető ki, hogy erre a tórai szöveghelyre hivatkozik kimondatlanul a panasztevő, hiszen a versek pontos datálása igencsak nehézkes, részben a bizonyos passzusok feltételezhetően hosszas szóbeli hagyományozása-formálása, részben a szerkesztői tevékenységek miatt, mindenesetre az Exodus (és Deuteronomium) vonatkozó passzusa – melyet a deuteronomista szerző korára, azaz az i. e. VII. század második felére keltez a kutatás –, illetve az osztrakonon olvasható eset megszövegezése (s ekképpen a közvetetten beleértett törvény) egyazon, a késő vaskori Júdeában életben lévő joggyakorlatra támaszkodik.

A Bibliában szereplő törvény kimondja, hogy az elzálogosított felsőruházatot napnyugtáig vissza kell szolgáltatni tulajdonosának, különben nem lesz miben aludnia. A Mecad Hasavjahu-i panaszos ugyan nem szó szerint idézi ezt a törvényt, vagy annak egy alternatív, akkoriban ismert és használt változatát, de még csak explicit módon sem hivatkozik rá, azonban megfogalmazásából egyértelművé válik e joggyakorlat ismerete és a levélbe való beleértése. A fejedelemhez folyamodik jogorvoslatért, s megkéri, járjon el (a törvény szerint) az ügyében, melyre tanúi is vannak, és hozzon a levélíró arató számára kedvező határozatot, azaz a felsőruhát napokkal korábban eltulajdonítót kötelezze annak visszaszolgáltatására.

Az osztrakon felirata mint „esettanulmány” izgalmas bepillantást nyújt a korabeli mindennapokba és ezen mindennapok tényleges joghasználatába, némileg kézzelfoghatóbbá téve és közelebb hozva a Biblia mai olvasóihoz a gyakorta száraznak és sterilnek titulált tórai törvénykönyvek szövegvilágát, hiszen azt éppen működés közben láttatja a Mecad Hasavjahu-i panaszlevél. Az ókori panaszos panasza és az azt dokumentáló osztrakon így válik a mai olvasó számára a bibliai szöveg kommentárjává.

Ajánlott irodalom:

Gogel, Sara Landis, A Grammar of Epigraphic Hebrew (Atlanta: Scholars Press, 1998)

Szefárd szokások, mint kommentárok

Az Exodus 12:11-ben ezt parancsolja Isten a népnek a peszahra vonatkozóan: „Így egyétek: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez.”[i] Ez a parancsolat az askenáz zsidóság értelmezésében a peszah micrajimra vonatkozik, a kivonuláskor történt eseménysorozatra. A szefárd zsidóság viszont ezt egy szokás, minhág alapjának is tekinti.

Görögországban, Kurdisztánban és Észak-Afrikában egy kis előadás keretében emlékeznek a kivonulásra. Az ünneplők az Exodus 12:11-ben szereplő parancsolatot szó szerint valósítják meg:

„Így egyétek: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez.”

A széder estén az apa vagy a fiatalabb gyerekek beöltöznek nomádoknak/koldusoknak és kezükben egy botra felszúrt maceszt tartva bekopognak az ajtón, kérlelve a bent lévőket, hogy engedjék be őket. A nomádok és a bent tartózkodó vendégek között az alábbi párbeszéd zajlik le:

Vendégek: Kik vagytok, és honnan jöttök?

Nomádok: Zsidók vagyunk, és Egyiptomból jövünk.

Vendégek: Hová mentek?

Nomádok: Jeruzsálembe.

Ezek után elmeséli az apa az egyiptomi kivonulás történetét.

Az Exodus 12:7 és 12:13-as verse a ház ajtófélfájára és szemöldökfájára kent vérrel foglalkozik, mint ami megvédi az abban lakókat a tízedik csapástól. A görögországi zsidóság ugyanilyen védelmező szerepet tulajdonít az áfikománnak (a középső, eltört macesz nagyobbik, széder este során elrejtett része).  Az ünnep során a ház különböző részeibe akasztanak fel az áfikománból és a következő peszah előtt a régi afikománt elégetik.

Az észak-afrikai zsidóság egy másik szokása, hogy a széderestén az apa felolvassa a tíz csapásról szóló részt az Exodus-ból, és ekkor kiönt egy tálba vizet, amit a „csapások vizé”-nek neveznek. Úgy tartják, hogy ezzel a vízzel távol lehet tartani az ellenséget, ha az ellenség házának falára locsolnak belőle. Tehát úgy működik, mint a bibliai vér az ajtón, csak éppen a távol tartandó gonosz házára kell szórni belőle.

A marokkói zsidóság a mimuna szertartását a peszah utáni napon tartja. Korán reggel a családok kimennek a tengerhez, az arcukra és a lábukra vizet locsolnak, mintegy eljátszva a Vörös-tengeren való átkelést. Az ünnepet megelőző este a nők felveszik legszebb ruháikat és ékszereiket, majd így járnak házról-házra, hogy megkóstolják az elkészített ünnepi fogásokat. Az ünnephez kapcsolódó felöltözés és ékszerek viselése kapcsolódhat az Exodus 12:35-höz: „Izráel fiai Mózes beszéde szerint jártak el, mert ezüst és arany ékszereket meg ruhákat is kértek az egyiptomiaktól.” Isten ezt az Exodus 3:22-ben parancsolta meg a zsidóknak.

Felhasznált irodalom:

Simon, Reeva Spector – Laskier, Michael Menachem – Reguer, Sara eds., The Jews of the Middle East and North Africa in Modern Times (New York: Columbia University Press, 2003) pp. 197-200.

---

[i] A bejegyzésben található bibliai idézetek a RÚF-ból (Revideált Új Fordítás, 2014) vannak.

Szombati munkatilalmak: az Exodus 35 a gyakorlatban

Isten megpihent a Teremtés hetedik napján, ezért a zsidóságnak is meg kell pihennie a hetedik napon, szombaton. A Tóra általánosságban rendeli el a szombati pihenést (Exod. 20:8-11, Deut. 5:12-15) és nem részletezi, hogy milyen munkákat nem lehet végezni, csak egyet említ, a tűzgyújtás tilalmát Exod. 35:3-ban: „Lakóhelyeteken sehol se gyújtsatok tüzet szombaton!”.[i] A 39 főmunkát a Misna Sabbat traktátusa írja le részletesen és ezeket hét nagy kategóriába lehet osztani:

1.      Élelmiszerek termesztése és elkészítése: vetés, szántás, aratás, begyűjtés, cséplés, kipergetés, válogatás, őrlés, szitálás, tészta készítése, sütés.

2.      Ruhaanyag elkészítése és kikészítése: gyapjú nyírása az állatról, fehérítés, tilolás, színezés, sodrás, a fonal felhelyezése a szövőszékre, a szálak keresztezése, szövés, a fonal elvágása, csomózás, csomó kioldása, vásznak összekötözése, szétszakítása.

3.      Bőr kikészítése (pergamenlap készítése) és az íráshoz kapcsolódó munkák: vadászat, állat levágása, a bőr lenyúzása, a bőr cserzése, a bőr simítása, vágás helyének a bejelölése, vágás, írás, írás kitörlése.

4.      Menedék nyújtásához kapcsolódó munkák: építés, rombolás.

5.      Tűzzel kapcsolatos munkák: tűz gyújtása és eloltása.

6.      Munka befejezésével kapcsolatos: utolsó kalapácsütés.

7.      Szállítással kapcsolatos: közterületre való kivitel és közterületen történő cipelés.

Mindezen tiltott munkák (melakhák) az Exodus 35. fejezetében leírt szent sátor építésének munkálataiból lettek levezetve, ugyanis közvetlenül a szombati munkatilalom után szerepel a Bibliában a sátor elkészítése: a sátor építése, a kárpitok elkészítése, a különböző bőrök kikészítése és a ruhák készítése szolgált alapul a főmunkákhoz.

A szombaton tiltott munkákhoz a rabbik még az éruv kiegészítést tették: magánterületen belül lehet cipelni tárgyakat szombaton, ezért ha a város fallal van körülvéve, vagy egy bizonyos területét dróttal vagy határoló felülettel vesznek körbe egy bizonyos szertartás során, akkor jön létre az éruv. Az éruv lehetővé teszi, hogy a körülhatárolt terület szombaton magánterületnek minősüljön, így lehet cipelni, ha azon belül vagyunk.

A mai, modern világhoz is alkalmazkodtak a szombati munkatilalmak. Az elektromos eszközök használata többféle tevékenységgel összefüggésbe hozható: tűzgyújtás, építés, vagy az utolsó kalapácsütés, mert ha például felkapcsoljuk a villanyt, akkor zárjuk az áramkört. A rabbik különbözőképpen magyarázzák az elektromosság tilalmát, de mindenképpen tilos elektromos eszközöket használni szombaton. Az építéshez kapcsolódik, hogy esernyőt sem szabad használni szombaton. A főzés, illetve a bizonyos hőmérsékletnél melegebbre való felmelegítés tilos, ezért a szombati ebédet még pénteken be kell tenni a sütőbe és nem szabad szombat délig kivenni. Erre a lassú tűzön való melegítésre például a sólet alkalmas, mert nem ég oda könnyen.

Bizonyos esetekben meg lehet kérni egy nem zsidót (sabesz goj), hogy végezzen el a zsidók számára tiltott munkákat szombaton, például fejje meg a tehenet, hiszen az fontos az állatnak is, hogy ne szenvedjen. Ha életveszély kockázata áll fenn, meg lehet, sőt meg is kell szegni a szombatot, hogy az illető megfelelő segítséget kapjon.

Felhasznált irodalom:

Blackman, Philip ed., Misnayoth. Order Moed. (Brooklyn, New York: Judaica Press, 1983)

Trepp, Leo, The Complete Book of Jewish Observance (New York: Behrman House Inc./Simon & Schuster, 1980) pp. 66-72.

Biró Tamás szerk., Szefer ha-Chinuch (Arachim, Magyarország) 114. Vajakhel - http://www.birot.hu/arachim/114.html (lekérés ideje: 2016.06.16.)

---

[i] A bejegyzésben található bibliai idézetek a RÚF-ból (Revideált Új Fordítás, 2014) vannak.

Kommentárok Exodus 12-höz

Az Exodus 12. fejezete tartalmazza az Egyiptomból való kivonulást és peszah ünnepét. Egyrészt szól a peszah micrajimról (פּסח מצרים), arról az eseményről, amely a kivonuláskor történt, és szól a peszah dorotról (פּסח דורות), amely a következő generációk által tartott peszah ünnep.

A Mekhilta de-Rabbi Ismael[i] Piszkha traktátusa első fejezetének eleje azzal foglalkozik, hogy miért úgy kezdődik az Exodus 12:1, hogy „Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak[ii]” (וַיֹּ֤אמֶר יְהוָה֙ אֶל־מֹשֶׁ֣ה וְאֶֽל־אַהֲרֹ֔ן). Más helyeken a könyvön belül általában Isten csak Mózeshez beszél (Ex. 6:28), míg itt Mózeshez és Áronhoz is. A midrás azt a következtetést vonja le, hogy ahogy Mózes is, úgy Áron is tökéletesen alkalmas volt arra, hogy isteni kinyilatkoztatásban részesüljön. Amikor pedig Isten csak Mózeshez beszélt, annak célja az volt, hogy különbséget tegyen Mózes és Áron között, Mózes szerepét növelve ezzel. Van három hely a Tórában, amelyekben kizárólag Áronnak volt címezve a kinyilatkoztatás (Lev. 10:8; Num. 18:1; 18:8).

Ugyanakkor mivel Mózes és Áron egymás mellett vannak megemlítve, ezért Áron egyenlő kell, hogy legyen Mózessel: ahogy Mózes bíráskodott a fáraó fölött (Ex. 7:1), úgy Áron is, ahogy Mózes bátran beszélt, úgy Áron is. Mózes neve megelőzi a versben Áron nevét, ez okot adhat arra a feltételezésre, hogy Mózes elsőbbséget élvez Áron felett. De egy másik helyen Áron előzi meg Mózest: „Ez az az Áron és Mózes, akiknek azt mondta az Úr” (Ex. 6:26), tehát ebből lehet következni arra, hogy Mózes és Áron egyenlők. A midrás szerint Mózes és Áron közötti különbség mindössze a kapott kinyilatkoztatások számában látható, Mózes többször kap önállóan kinyilatkoztatást és többször szerepel a felsorolások elején, mint Áron. De mintha „minőségileg” nem lenne közöttük különbség, ez fakadhat abból is, hogy a kohénok Áront, míg a rabbik Mózest tartották volna fontosabbnak a korban, és a midrás ennek őrzi a nyomát.

A Mekhilta Piszkha traktátusának második fejezete foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Isten hogyan rendelte el az év első hónapját a népnek: „Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között.” (Ex. 12:2) (הַחֹ֧דֶשׁ הַזֶּ֛ה לָכֶ֖ם רֹ֣אשׁ חֳדָשִׁ֑ים רִאשֹׁ֥ון הוּא֙ לָכֶ֔ם לְחָדְשֵׁ֖י הַשָּׁנָֽה). A bibliai vers szószerinti értelmezésében Isten az első tavaszi hónapra mutat rá, hogy az legyen a nép évkezdő hónapja. A midrás értelmezése szerint viszont Isten nem a hónapra (hodes), hanem az újholdra (hadas) mutat, így elrendelve az újhold megfigyelését, mint minden hónap kezdetének meghatározását. Érdekesség, hogy az Exodus 13. fejezetében niszán hónap másik neve szerepel, feltehetőleg a babilóni fogság előttről: áviv (אביב), amely kalászérést jelent.

A 12:10-ben található parancsolat „Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el.” megengedést is tartalmaz a betartását illetően. Lekathila (לכתחילה), azt jelenti, hogy még mielőtt megtörténik az esemény, jelen esetben a parancsolat teljesítése, akkor arra törekszik az ember, hogy mindent a vallási előírásoknak megfelelően tegyen. De ha megtörtént az esemény és valamilyen hiba csúszott a számításba, azt nevezzük bediavadnak (בדיעבד), vagyis mit tegyen az ember, ha már megtörtént a hiba, az említett versben a „Ha mégis marad belőle”-opció. Egy ortodox közösség általában a lekathila esetet ismeri, mert az a gyakorlatban bevett, a többit tilosnak gondolja. Míg a rabbi tudja, hogy a halákha megenged bediavad, nem ideális eseteket is.

Források:

Lauterbach, Jacob Z. ed., Mekilta de-Rabbi Ishmael, vol. 1 (Philadelphia: The Jewish Publication Society of America, 1933)

Neusner, Jacob ed., Mekhilta According to Rabbi Ishmael, vol. 1 (Atlanta, Georgia: Scholars Press, 1988)

---

[i] Halahikus midrás az Exodus könyvéhez, a 3-4. században szerkesztették.

[ii] A bejegyzésben található bibliai idézetek a RÚF-ból (Revideált Új Fordítás, 2014) vannak.

Az Exodus 3 modern héber fordítása

Minden fordítás már eleve értelmezés is – hangzik a Gadamertől származó, mára a fordítástudomány egyik alapelvévé vált szállóige. Ám hogyan viszonyul egymáshoz az Exodus 3. fejezete és annak modern héber fordítása, a Tanakh RAM? A fordítás miképpen értelmezi a forrásszöveget? Miféle célszöveget eredményez a fordítási folyamat? Fordítás-e egyáltalán a Tanakh RAM?

A RAM Kiadó (Rafi Moses igazgató és szerkesztő nevének rövidítéséből) 2010-től kezdte megjelentetni a Héber Biblia Izrael Államban ma beszélt modern héber nyelvű, Avraham Ahuvya által készített fordítását, a Tanakh RAM-ot, amely azonnal heves vitákat váltott ki a publikációt támogatók és elmarasztalók között. Bírálói arra hivatkoznak, hogy az Ahuvya-féle munka felesleges, sőt, nem is fordítás valójában, hiszen minden izraeli érti a Bibliát, a modern hébert a bibliai héberrel kontinuus nyelvváltozatnak tekintvén. Ekképp a Tanakh RAM nem is lehet más, csupán a Héber Biblia lebutított változata, melynek esetleges jövőbeni elterjedése végleg eltávolítja az újabb generációkat az ókori hagyománytól, a Biblia mélyreható ismeretétől, valamint a szöveg okozta spirituális élménytől.

Ezzel szemben a fordítást üdvözlők, különösen Ghil’ad Zuckermann izraeli nyelvész, úgy vélik, hogy az izraeliek nem értik, illetőleg félreértik és -értelmezik a Bibliát, amennyiben pusztán mai, beszélt nyelvükre hagyatkoznak. Zuckermann több helyütt publikált tézise, hogy a lakosság nyelvét nem is modern hébernek, hanem izraelinek volna helytállóbb elnevezni, ugyanis az nem a bibliaiból fokozatosan kialakult nyelvállapot, hanem egy hibrid, melynek csupán egyetlen kis komponense az egyébként radikálisan megújított héber, több európai nyelv mellett. Ebből kifolyólag igenis szükségszerűnek tartja a Tanakh RAM elkészülését és használatát, továbbá a bibliai héber idegen nyelvként való oktatását. Összegezve tehát: a Tanakh RAM létrejöttének célja nem más, mint a modern héber/izraeli nyelv a bibliaitól eltérő struktúrájából, nyelvi logikájából, a jelentésváltozásokon átesett szavakból-kifejezésekből, stb. fakadó félreértések kiküszöbölése.

A kiemelt és alant vizsgálandó szemelvény (Exodus 3) egyik szembetűnő változtatása, hogy számos helyütt – helyesen! – a waw kötőszót nem gépiesen és félrevezetően alapvető jelentésének, ’és’-nek fordítja, hanem felcseréli különféle logikai viszonyokat (pl. ellentétet, következtetést, stb.) kifejező szavakra, azon oknál fogva, hogy a bibliai szövegekben a waw még igencsak sokszínű jelentésskálával bírt, és (kontextustól függően) a legkülönfélébb kapcsolatokat volt képes kifejezni – ezzel szemben a mai izraeli nyelvben jelentése alapvetően valóban csupán az ’és’-re redukálódott. A fordító az ebből fakadó bizonytalanságokat kerüli el a wawot „értelmező” vagy értelmezve kibontó kötőszavak használatával.

A 7. vers tartalmaz egy nyomatékosítást kifejező, a ’lát’ ige (ראה) két alakjából álló figura etymologicát (ראה ראיתי), melyet a fordító felszámol, feláldozván a költői csengést az egyértelműség érdekében, és átalakítja a kifejezést annak funkcionálisan ekvivalens modern héber megfelelőjévé: „bizony/tényleg láttam” – אמנם ראיתי.

Továbbá a 3. versben a ’nagy’ (גדול) jelzőt ’csodálatos’-ként (מופלא) fordítja, illetőleg a 7. versben a ’szegénység’-et, ’nyomor’-t (עני) ’(rab)szolgaság’-ként (עבדות) értelmezi a Tanakh RAM. Külön izgalmas, hogy a 16. versben a jellegzetes „Izrael vénjei” szófordulathoz egy betoldást fűz: megmagyarázza az olvasóknak, hogy a vének csoportja nem pusztán idős embereket, hanem a közösség elöljáróit (מנהיג – ’vezető’) takarja.

Hasonló célú kiegészítéseket – kvázi kommentárokat – ékel be a 19. és a 20. versekben is a fordító. A 19. vers „hanem erős kézzel” (ולא ביד חזקה – azaz: „erőszakkal”) tagmondatához hozzáfűzi, hogy „csak miután rákényszerítem őt erős kézzel/erőszakkal” (אלא רק אחרי שאכריח אותו ביד חזקה). A 20. vers ’csoda’ (נפלאת) szavához azt a kiegészítést teszi, hogy „csodás csapások”-ról (מכות נפלאות) van valójában szó, érzékeltetvén, hogy a ’csoda’ szó alapvetően és elsősorban pozitív felhangú konnotációjával szemben nem kedvező és elragadó természetfeletti jelenségek, hanem rettenetes és pusztító kataklizmák bekövetkeztétől kell tartani. Az Ahuvya-féle munka tehát egyszerre ülteti át modern héberre a bibliai szöveget, és – értő fordításokhoz híven – látja el azt a befogadást segítő, interpretatív betoldásokkal, kommentárokkal is.

Ajánlott források és olvasmányok:

Tanakh RAM (ford. Avraham Ahuvya, Even-Yehuda: RAM, 2010)

Leibowitz Schmidt, Shira, „Don’t Dumb Down the Bible”, The Jerusalem Post. Online Edition (May 17, 2009) – http://www.jpost.com/Opinion/Op-Ed-Contributors/Dont-dumb-down-the-Bible. (lekérés ideje: 2016.03.19.)

Zuckermann, Ghil’ad, „Do Israelis Understand the Hebrew Bible?”, The Bible and Critical Theory 6 (2010), pp. 06.1–06.7.

Josephus az ifjú Mózesről (Exodus 1–2 & Judaiké Arkhaiologia II,9–10)

Josephus Flavius, a II. Szentély korának legfontosabb kútfője A zsidók története (Judaiké Arkhaiologia) című, húsz könyvből álló opusában a világ teremtésétől kezdve beszéli el (újra) az ókori zsidóság történetét, egészen a rómaiak elleni felkelésig, egyúttal sajátos értelmezést is adva a bibliai elbeszélésfolyamnak és a felbukkanó figuráknak, így a jelen bejegyzés középpontjában álló Mózesnek is.

Az arámiul és görögül egyaránt alkotó Josephus Flavius életének momentumai jól adatoltak, A zsidók történetéhez mellékelt Önéletrajzának köszönhetően. Caligula császár uralkodásának első évében született (i.sz. 37–38) Jeruzsálemben, papi családban, halálának éve i.sz. 100 körülre datálható. Először 26 éves korában járt Rómában egy delegációval, majd a Keletre való visszatérte után nem sokkal kitörő felkelés egyik meghatározó alakjává vált, melyet a császári udvar megbízásából készített munkáiban, érthető módon, igyekezett tompítani. A háború alatt Vespasianus, a későbbi római császár elfogta őt, ám mivel Josephus kvázi megjósolta annak hatalomra kerülését, életben hagyta, majd megbízta a felkelés leverésével.

Később a római polgárjoggal megjutalmazott Josephus a birodalom központjában telepedett le, és három generáción keresztül a császári udvar megbízott történetírója maradt. Ezen időszakban írta meg fontos műveit, A zsidó háborút, A zsidók történetét, Önéletrajzát, valamint az Apión ellen című apologetikus munkáját, melyek mindegyikét erőteljesen áthatotta és meghatározta a császári ideológia.

A zsidók történetét 56 évesen fejezte be, a Biblián kívül számos egyéb forrást felhasználva. Első tíz könyve a bibliai eseménysort parafrazálja, a munka második felében pedig a perzsa és a hellenisztikus korszakkal (11–12. könyv), a Hasmóneusok felemelkedésével és uralkodásával (12–14. könyv), Heródessel és fiával, Arkhelaosszal (15–17. könyv), valamint a zsidó háború kitörését megelőző időszakkal (18–20. könyv – itt, a 18. könyvben található a Jézus alakját említő szöveghely is) foglalkozik.

Josephus bevezető gondolatai közt megfogalmazott elve, miszerint nem tesz hozzá, és nem is vesz el semmit az eredeti bibliai szövegből annak újramesélése során, több helyütt ellentmond a kivitelezéssel, ugyanis az számos extrabiblikus elemet, vándormotívumot, a szóbeli hagyomány szeleteit és a császárkori ideológia nyomait is magába gyúrja. Mózes II. könyvének (Exodus/Kivonulás könyve) nyitófejezeteit is jócskán kiegészíti, valamint az elbeszélés ezen pontján megszülető és felnövő Mózes alakját is árnyaltabban, színesebben mutatja be, mint a Biblia, némiképp ellent is mondva a szentírásbeli szövegnek.

Eltérve a Bibliától, Josephus narratívájában a fáraó – akárcsak az újszövetségi történetben Heródes király, a thébai mondakörből ismert Oidipus apja, Laius, vagy éppen a római alapításmítoszban szereplő alba longai király, Amulius – egyetlen konkrét megszületendő zsidó fiúgyermektől retteg, aki egy jóslat értelmében megdönti az egyiptomiak uralmát, és dicsőségbe vezeti népét. Az uralkodó ezt hallván rendeli el, hogy minden zsidó fiúgyermeket azonnal vessenek a Nílusba, ám a jóslatban szereplő gyermek az isteni gondviselésnek köszönhetően mégiscsak életben marad, felcseperedik, és beteljesíti a jóslatban elhangzottakat. A josephusi szövegben a megszülető Mózes apja, egy előkelő, név szerint (Ámrám) is szerepel, akinek Isten elárulja, hogy fia lesz a zsidók megmentője, aki még az idegen népek közt is örökre világhírűvé válik majd tetteinek köszönhetően.

A hősökre tipikusan jellemző elem, hogy a narrátori beszámoló szerint Mózes már kiskorában is rendkívül szép és értelmes gyermek volt; a fáraóval való első „találkozásához” (és egyben Mózes örökbefogadásához) pedig egy külön, Biblián kívüli anekdotát fűz Josephus: játékból az uralkodó Mózes fejére teszi koronáját, amelyet azonban az ifjú a földre hajít, és ide-oda gurít, mintegy szimbolizálva és előrevetítve a jövőbeni eseményeket – a Josephus által érzékletesen lefestett egyiptomi rabiga lerázását és a  nyomorgatott zsidó nép felszabadítását.

Egy másik, a bibliai elbeszéléshez képest újszerű, és azzal némiképpen ellentmondó elem Mózes etiópokkal szembeni katonai összecsapása és a helyi királylány feleségül vétele. A történet kettős céllal kerülhetett a josephusi szövegbe: egyrészt magyarázatot kíván adni arra a Számok könyvében (Numeri) olvasható különös információra, miszerint Mózesnek volt egy kusita felesége is (Num 12:1), a josephusi értelmezés szerint még fiatalkorából; másrészt pedig – mintegy szembemenve a Bibliában határozatlanként és dadogósként lefestett alakkal, aki helyett fivére, Áron a cselekvő figura – egy karizmatikus, furfangos haditerveket kieszelő hadvezért ábrázol – de mi végre?

Josephus célközönsége görög nyelven beszélő vagy azt jól értő római birodalmi lakosok, akik számára egy ilyesfajta aktív, politizáló, kiváló stratéga jelenti az ideális törvényhozó (illetve Mózes esetében stílszerűbben: törvényadó) államférfit, azzal a nyílt szándékkal, hogy olvasóihoz közelebb hozza a zsidókhoz, történelmükön, jeles alakjaikon és a görög-római kultúrával rokonítható egyéb elemeken keresztül.

Ajánlott források és irodalom:

Josephus Flavius, A zsidók története (For. Révay József, Budapest: Európa, 1980)

Josephus Flavius, Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról (Ford. Hahn István, Budapest: Helikon, 1984)

Feldman, Louis H., „Josephus’ Portrait of Moses”, The Jewish Quarterly Review 82 (1992), pp. 285–328.

VanderKam, James C., An Introduction to Early Judaism (Grand Rapids–Cambridge: William B. Eerdmans Publishing Company, 2001)

Bevezetés

A Minden kommentár blog az ELTE hebraisztika szakán 2016. tavaszán meghirdetett „Bibliai szövegolvasás: Válogatott fejezetek Exodus könyvéből” c. óra keretében készül. A kurzus során a bibliai szövegen kívül a Héber Biblia utáni zsidó irodalomból is belenézünk ebbe-abba, különösen a rabbinikus és középkori irodalomba, ízelítő gyanánt. Célunk annak a sokszínűségnek a megértése, ahogyan a későbbi korok zsidó szerzői értelmezték és átértelmezték, felhasználták és kihasználták a Héber Biblia szövegét. Ezen a blogon a kurzus hallgatói mutatnak be példákat arra vonatkozóan, hogy az Exodus könyve (Mózes II. könyve, a Kivonulás könyve) hogyan befolyásolta a késő ókori, valamint közép- és újkori zsidó (elsősorban: rabbinikus) irodalmat.