Josephus az ifjú Mózesről (Exodus 1–2 & Judaiké Arkhaiologia II,9–10)

Josephus Flavius, a II. Szentély korának legfontosabb kútfője A zsidók története (Judaiké Arkhaiologia) című, húsz könyvből álló opusában a világ teremtésétől kezdve beszéli el (újra) az ókori zsidóság történetét, egészen a rómaiak elleni felkelésig, egyúttal sajátos értelmezést is adva a bibliai elbeszélésfolyamnak és a felbukkanó figuráknak, így a jelen bejegyzés középpontjában álló Mózesnek is.

Az arámiul és görögül egyaránt alkotó Josephus Flavius életének momentumai jól adatoltak, A zsidók történetéhez mellékelt Önéletrajzának köszönhetően. Caligula császár uralkodásának első évében született (i.sz. 37–38) Jeruzsálemben, papi családban, halálának éve i.sz. 100 körülre datálható. Először 26 éves korában járt Rómában egy delegációval, majd a Keletre való visszatérte után nem sokkal kitörő felkelés egyik meghatározó alakjává vált, melyet a császári udvar megbízásából készített munkáiban, érthető módon, igyekezett tompítani. A háború alatt Vespasianus, a későbbi római császár elfogta őt, ám mivel Josephus kvázi megjósolta annak hatalomra kerülését, életben hagyta, majd megbízta a felkelés leverésével.

Később a római polgárjoggal megjutalmazott Josephus a birodalom központjában telepedett le, és három generáción keresztül a császári udvar megbízott történetírója maradt. Ezen időszakban írta meg fontos műveit, A zsidó háborút, A zsidók történetét, Önéletrajzát, valamint az Apión ellen című apologetikus munkáját, melyek mindegyikét erőteljesen áthatotta és meghatározta a császári ideológia.

A zsidók történetét 56 évesen fejezte be, a Biblián kívül számos egyéb forrást felhasználva. Első tíz könyve a bibliai eseménysort parafrazálja, a munka második felében pedig a perzsa és a hellenisztikus korszakkal (11–12. könyv), a Hasmóneusok felemelkedésével és uralkodásával (12–14. könyv), Heródessel és fiával, Arkhelaosszal (15–17. könyv), valamint a zsidó háború kitörését megelőző időszakkal (18–20. könyv – itt, a 18. könyvben található a Jézus alakját említő szöveghely is) foglalkozik.

Josephus bevezető gondolatai közt megfogalmazott elve, miszerint nem tesz hozzá, és nem is vesz el semmit az eredeti bibliai szövegből annak újramesélése során, több helyütt ellentmond a kivitelezéssel, ugyanis az számos extrabiblikus elemet, vándormotívumot, a szóbeli hagyomány szeleteit és a császárkori ideológia nyomait is magába gyúrja. Mózes II. könyvének (Exodus/Kivonulás könyve) nyitófejezeteit is jócskán kiegészíti, valamint az elbeszélés ezen pontján megszülető és felnövő Mózes alakját is árnyaltabban, színesebben mutatja be, mint a Biblia, némiképp ellent is mondva a szentírásbeli szövegnek.

Eltérve a Bibliától, Josephus narratívájában a fáraó – akárcsak az újszövetségi történetben Heródes király, a thébai mondakörből ismert Oidipus apja, Laius, vagy éppen a római alapításmítoszban szereplő alba longai király, Amulius – egyetlen konkrét megszületendő zsidó fiúgyermektől retteg, aki egy jóslat értelmében megdönti az egyiptomiak uralmát, és dicsőségbe vezeti népét. Az uralkodó ezt hallván rendeli el, hogy minden zsidó fiúgyermeket azonnal vessenek a Nílusba, ám a jóslatban szereplő gyermek az isteni gondviselésnek köszönhetően mégiscsak életben marad, felcseperedik, és beteljesíti a jóslatban elhangzottakat. A josephusi szövegben a megszülető Mózes apja, egy előkelő, név szerint (Ámrám) is szerepel, akinek Isten elárulja, hogy fia lesz a zsidók megmentője, aki még az idegen népek közt is örökre világhírűvé válik majd tetteinek köszönhetően.

A hősökre tipikusan jellemző elem, hogy a narrátori beszámoló szerint Mózes már kiskorában is rendkívül szép és értelmes gyermek volt; a fáraóval való első „találkozásához” (és egyben Mózes örökbefogadásához) pedig egy külön, Biblián kívüli anekdotát fűz Josephus: játékból az uralkodó Mózes fejére teszi koronáját, amelyet azonban az ifjú a földre hajít, és ide-oda gurít, mintegy szimbolizálva és előrevetítve a jövőbeni eseményeket – a Josephus által érzékletesen lefestett egyiptomi rabiga lerázását és a  nyomorgatott zsidó nép felszabadítását.

Egy másik, a bibliai elbeszéléshez képest újszerű, és azzal némiképpen ellentmondó elem Mózes etiópokkal szembeni katonai összecsapása és a helyi királylány feleségül vétele. A történet kettős céllal kerülhetett a josephusi szövegbe: egyrészt magyarázatot kíván adni arra a Számok könyvében (Numeri) olvasható különös információra, miszerint Mózesnek volt egy kusita felesége is (Num 12:1), a josephusi értelmezés szerint még fiatalkorából; másrészt pedig – mintegy szembemenve a Bibliában határozatlanként és dadogósként lefestett alakkal, aki helyett fivére, Áron a cselekvő figura – egy karizmatikus, furfangos haditerveket kieszelő hadvezért ábrázol – de mi végre?

Josephus célközönsége görög nyelven beszélő vagy azt jól értő római birodalmi lakosok, akik számára egy ilyesfajta aktív, politizáló, kiváló stratéga jelenti az ideális törvényhozó (illetve Mózes esetében stílszerűbben: törvényadó) államférfit, azzal a nyílt szándékkal, hogy olvasóihoz közelebb hozza a zsidókhoz, történelmükön, jeles alakjaikon és a görög-római kultúrával rokonítható egyéb elemeken keresztül.

Ajánlott források és irodalom:

Josephus Flavius, A zsidók története (For. Révay József, Budapest: Európa, 1980)

Josephus Flavius, Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról (Ford. Hahn István, Budapest: Helikon, 1984)

Feldman, Louis H., „Josephus’ Portrait of Moses”, The Jewish Quarterly Review 82 (1992), pp. 285–328.

VanderKam, James C., An Introduction to Early Judaism (Grand Rapids–Cambridge: William B. Eerdmans Publishing Company, 2001)